„A DÉMÁSZ - full-service ügynökséget keres. A Dél-magyarországi Áramszolgáltató (DÉMÁSZ) nyílt, két szakaszos tendert hirdetett stratégiai kommunikációs ügynökségi feladatokra.”
(Marketingkommunikációs szakhír)

Költõi kérdést intézek nemzetemhez: létezik-e még egy szakma a reklámosokén kívül, amelyik az év 365 napján ünnepli önmagát? Reklámfilm-fesztivál, plakátfesztivál, reklámfesztivál, reklámhét, reklámzabálás, reklámkiállítás, híres filmrendezõk reklámfilmjei, híres reklámfilmrendezõk játékfilmjei és így tovább, deriválható, permutálható, kombinálható, hatványozható tetszõlegesen (naprimer: reklámfilmfesztivál-reklámok fesztiválja). Reklámokat reklámozó reklámok borítják a magyar nép médiafelületeit, már amikor nem nyers tõkehúsok pornográf fotói, persze. Idõrõl idõre reklámcégvezetõk tapétáztatják tele a várost saját arcképeikkel, hirdetve nagyjából, hogy reklámosnak lenni a világ legkúlabb, legszexibb, legsztétovdiartabb dolga, egyszerre artisztik, lukratív, nagyvonalú és szép.

Ezzel én úgy a magam, mint a saját nevemben a legteljesebb mértékben egyetértek, egy Agree

János-i gesztussal, végül is nem azt írta József Attila, hogy "kreatív vagyok, mit érdekelne engemet a marketingkommunikáció maga".

Csak az nyugtalanít engemet - útszéli Wittgensteinként, quasi -, hogy a reklámokról szóló metareklámnyelv elborítja lassan az agyakat, és itten nem arra a jelenségcsoportra gondolok, amelybe például az "ingyen" szó legyilkolása tartozik (lásd: "nulla forintos percdíj", "nulla forintos kezdõrészlet", ami ráadásul úgy hülyeség, ahogy van, nulla forint nincsen ugyanis, az nem forint, hanem semmi), hanem arra, hogy amikor végignézem a havonta elém kerülõ öt-hat kommunikációs és reklámszaklapot, nehezen találok benne olyan mondatot, amely nem egy teljesen hétköznapi, egyszerû magyar nyelven is nagyszerûen megfogalmazható állítás marketinges metanyelvre átbonyolított változata. Ez a válságjelenség mindenkinél fölüti a fejét, aki túl sokat foglalkozik önmagával. (És ennyit még az újságírószakma sem foglalkozik önmagával, pedig ott is volnának narcisztikus hajlamok rendesen).

Szóval, hogy az az érzés kezd kialakulni bennem, hogy a szomjhalál szélén álló marketingkommunikációs szakember (nem reklámos ám, az túl frappáns!) képtelen egy pohár vizet kérni a mellette malmozó kúttulajdonostól, hanem stratégiai célt fogalmaz meg, célcsoportot határoz, üzenetet fogalmaz (persze többnyire angolul, de most, mondom, mindegy, az üzenet helyére be lehet illesztetni a meszidzst), vizuális koncepciót gyárt, megfelelõ médiatípust keres, aztán végül kommunikál valamit, mire a kúttulajdonos széles mosollyal bólint, füttyent egyet a szomszédjának, aki hoz egy B2-es falazótéglát, ledobja a marketingkommunikációs elé, meghajol, és leoszt egy snapszerpartit.

Uj Péter

Reklám3, Népszabadság, 2005. október 5.